Naív m?vészet
187 pages
Hungarian

Vous pourrez modifier la taille du texte de cet ouvrage

Obtenez un accès à la bibliothèque pour le consulter en ligne
En savoir plus

Naív m?vészet

-

Obtenez un accès à la bibliothèque pour le consulter en ligne
En savoir plus
187 pages
Hungarian

Vous pourrez modifier la taille du texte de cet ouvrage

Description

A naiv m?vészet el?ször a 19. század végén vált népszer?vé. A hivatalos képzésben nem részesült képz?m?vészek spontán és egyszer? alkotásai mindaddig alig keltették fel a hivatásos alkotók és kritikusok érdekl?dését. A primitív m?vészet hatását mutató naiv festményeket határozatlan vonalvezetés, ugyanakkor életteliség és vidám színek, valamint éles körvonalú, egyszer? formák használata jellemzi. A naiv m?vészet jeles képvisel?i közé tartozik többek között Henri Rousseau, Séraphine de Senlis, André Bauchant és Camille Bombois. E m?vészi irányzatnak világszerte olyan elkötelezett hívei akadnak, mint Joan Miró, Guido Vedovato, Niko Pirosmani és Ivan Generalic.

Sujets

Informations

Publié par
Date de parution 01 janvier 2014
Nombre de lectures 0
EAN13 9781783105397
Langue Hungarian
Poids de l'ouvrage 1 Mo

Informations légales : prix de location à la page 0,0022€. Cette information est donnée uniquement à titre indicatif conformément à la législation en vigueur.

Exrait

A kiadás alapja: Naive Art, Sirrocco, London, UK
Nathalia Brodskaïa: Naive Art
Fordította: MEDGYESY ZSÓFIA

Szerkesztette: EPERJESSY LÁSZLÓ

Design: Baseline Co. Ltd.
61A-63A Vo Van Tan Street, 4th Floor
District 3, Ho Chi Minh City
Vietnam

© Confidential Concepts, worldwide, USA
© Parkstone International, New York, USA
© Hungarian translation Medgyesy Zsófia
© Ventus Libro Kiadó, Budapest (for the Hungarian translation)

© Parkstone Press International, New York, USA
© Fernando De Angelis
© Onismi Babici
© Branko Babunek
© André Bauchant, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© John Bensted
© Camille Bombois, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Ilija Bosilj-Basicevic
© Janko Brašic
© Aristide Caillaud, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Camelia Ciobanu, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ Visarta, Bucarest
© Gheorghe Coltet
© Mircea Corpodean
© Viorel Cristea
© Mihai Dascalu
© Adolf Dietrich, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ Pro Litteris, Zürich
© Gheorghe Dumitrescu
© Jean Eve, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Francesco Galeotti
© Ivan Generalic
© Ion Gheorge Grigorescu
Art © Morris Hirshfield/ Licensed by VAGA, New York, USA, pp.166, 167, 168-169
© Paula Jacob
© Ana Kiss
© Nikifor Krylov
© Boris Kustodiev
© Dominique Lagru, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Marie Laurencin, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Antonio Ligabue
© Oscar de Mejo
© Orneore Metelli
© Joan Miró, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Gheorghe Mitrachita
© COPYRIGHT Grandma Moses Properties Co.
© Ion Nita Nicodin
© Emil Pavelescu
© Ion Pencea
© Dominique Peyronnet
© Horace Pippin
© Niko Pirosmani© Catinca Popescu
© Ivan Rabuzin
© Milan Rašic
© René Martin Rimbert
© Shalom de Safed
© Sava Sekulic
© Séraphine de Senlis (Séraphine Louis), Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP,
Paris
© Emma Stern
© Gheorghe Sturza
© Anuta Tite
© Ivan Vecenaj
© Guido Vedovato
© Miguel Garcia Vivancos
© Louis Vivin, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Elena A. Volkova
© Alfred Wallis, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ DACS, London
© Valeria Zahiu

ISBN: 978-1-78310-539-7

Minden jog fenntartva

Felelős kiadó a Ventus Libro Kiadó és Kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója



Naiv művészet







T a r a l o m


A naiv művészet bölcsője
Vissza a forrásokhoz A primitívektől a modern művészetig
Kelet-európai felfedezettek
Összegzés A naiv művészet tényleg naiv lenne?
Művészportrék
Franciaország
Spanyolország
Olaszország
Egyesült Államok
Grúzia
Lengyelország
Horvátország
Szerbia
Izrael
Mutató
Jegyzetek

Henri Rousseau (A vámos):
A varázslat, 1909.
Olaj, vászon, 45,5×37,5 cm.
Charlotte Zander Múzeum,
Bönnigheim-kastély
A naiv művészet bölcsője


Mikor született meg a naiv művészet?

Kétféle módszerrel határozhatjuk meg azt az időpontot, amelyhez a naiv művészet megszületését
köthetjük. Az egyik megoldásként úgy tekintjük, hogy a naiv művészet akkor született meg, amikor
művészi kifejezésmódként önálló létjogosultságot és a többi művészeti módszerrel egyenlő rangot
kapott. Ennek alapján a 20. század első éveire tehető ennek az irányzatnak a kezdete. A másik
módszer szerint – a naiv művészetet sem többnek, sem kevesebbnek nem tekintve annál, mint amire a
megnevezése utal – eredetét az őskorban, azokban az időkben keressük, amikor valamennyi művészet
mai fogalmaink szerint „naiv” volt – vagyis több tízezer évvel ezelőtt, amikor az első sziklába karcolt
ábrázolások készültek és az első barlangrajzokon medvéket és más állatokat örökítettek meg.
Amennyiben ez utóbbi módszert fogadjuk el, megkerülhetetlenül bukkan fel a kérdés: ki volt akkor az
első naiv művész?
Sok ezer évvel ezelőtt, az ember eszmélésének hajnalán élt egy vadász. Egy szép napon az az ötlete
támadt, hogy egy lapos sziklafelületre rákarcolja egy menekülő szarvas vagy kecske körvonalait.
Egyetlen, nagyon gazdaságos vonal elegendő volt ahhoz, hogy megragadja a kecses állat jellegzetes
formáját, és futásának éber gyorsaságát. A vadász megfigyelését nem művészszemmel tette, csupán
olyan vadászként, aki egy életen át tanulmányozhatta „modell”-jét. Az idő távolából ma már nem
tudhatjuk, miért készítette a rajzot. Talán valami fontosat akart vele elmondani csoportja tagjainak,
esetleg jósjelnek szánta, olyan varázseszköznek, amely biztosítja a vadászat sikerét. Bármi indította is
a rajzolásra, egy művészettörténész számára ebben az egyén alkotó energiájának feléledése érhető
tetten, valamint az a késztetés, hogy egy ember utat engedjen a természet csodálatos tárházával való
napi kapcsolat folyamán felhalmozódó kifejezési vágyának.
Valóban létezett a legelső művész. Nem lehetett másként. Ábrázolásmódja pedig igazán
„naiv”nak mondható, hiszen olyan korban élt, amikor a képi ábrázolásnak nem alakult még ki semmilyen
intézményes rendszere. Csak ezen első ábrázolás után öltött testet és kezdett formálódni valamiféle
módszertan. „Hivatásos” művészekről pedig csak azóta beszélhetünk, amikor már kialakult
„technika” állt rendelkezésre. Nagyon valószínűtlen például, hogy az Altamira- vagy a
Lascauxbarlang falán látható festményeket nem képzett művész készítette volna. A bölények jellegzetes
jegyeinek, különösen hatalmas tömegű, mégis mozgékony testüknek a precíz megjelenítése, a
fényárnyék hatás alkalmazása, a finom színezés és a festmények egyöntetű szépsége arra vall, hogy
tehetséges „hivatásos” művészek mesteri alkotásaival van dolgunk. No de mi történt azzal a „naiv”
vadásszal, akiből nem lett hivatásos művész? Ő valószínűleg az épp keze ügyébe akadó felületeken,
anyagokkal tovább kísérletezett. Környezete nem tekintette őt művésznek, és valószínűleg alkotásai
sem keltettek különösebb figyelmet.
A képi ábrázolás bármely elfogadott rendszere – gyakorlatilag mindenfajta művészeti módszer –
automatikusan mércévé válik, amelyhez képest megítéljük azokat, akik nem tartják magukat ehhez –
akár azért, mert képtelenek erre, akár mert csökönyösen elutasítják azt. Az európai nemzetek
igyekeztek lehetőségeik szerint minél több ókori alkotást megmenteni az utókornak, miközben a
történelem körébe utalták az antik művészek, építészek, szobrászok és díszítőművészek nagy gonddal
feljegyzett neveit. Ilyen körülmények között milyen esélyei lehettek egy Kr. e. az 5. századi Athénban
élt egyszerű halandónak, aki emlékezetes képeket próbált festeni, miközben a legtöbb ókori freskó
elpusztult, s azoknak a legendás művészeknek a festőállványon készült alkotásai sem maradtak fenn,
akiknek a neve az írásbeliség elterjedésének köszönhetően halhatatlanná vált. Henri Rousseau ókori
Athénban élt pályatársának neve örökre a feledés homályába veszett – de ez a művész bizonyosan
létezett.
A Polykleitos által alkalmazott aranymetszést, az emberi test eszményi arányainak „kánon”-ját, a
műalkotásoknak szépséget kölcsönző és matematikai számításokon alapuló „harmónia” szabályait az
ókori világ „barbár” népeinek tengerétől övezett szigetvilág, Görögország adta nekünk. A görögök
mindenfelé dacosan szembehelyezkedtek az említett barbársággal – a Fekete-tengertől északra élt
szkíták kőből faragott nőalakjait például barbár és „primitív” alkotásoknak bélyegezték, a szobrok
készítőit pedig a harmónia törvényeit nem ismerő „naiv” művészeknek tekintették.A Kr. e. 3. század folyamán azonban Róma művészetén – amely abban az időben még
nagymértékben a görög mintákat követte – már kezdett érződni a „barbárok” hatása. A rómaiak
nemcsak abban hittek, hogy ők a világ egyetlen igazi kultúrával rendelkező népe, hanem
küldetéstudatot is éreztek, hogy más népeket kulturálatlan állapotukból a civilizáció felé tereljenek,
azok primitív művészi formavilágát a Római Birodalom klasszikus alkotásainak szigorú
szabályrendszeréhez közelebb hozzák. Ugyanakkor a római szobrászok úgy érezték, szabadságukban
áll a formákat „barbár” módon értelmezni, például leegyszerűsített alkotást készíteniük, amely
mármár primitívnek tűnik, felületét pedig egyenetlenül hagyni, vagy épp csak lesimítani. Ennek
ironikus következményeként az általuk „helyes”-nek ítélt klasszikus művészetből hiányzott az a
lenyűgöző hatás, amely a Kr. e. 3. századot megelőző antikvitást jellemezte.
Miután Európa nagy részén a népek levetették magukról Róma igáját, a „barbár” művészek
mellőzni kezdték a művészet klasszikus rendszerét is. Olybá tűnt, mintha a Polykleitos által
megalkotott „kánon” soha nem is létezett volna. Ekkoriban a művészet célja az emberek elrettentése
volt, a rendkívül kifejező alkotások félelemmel vegyes csodálatot és reszketést váltottak ki a
szemlélőkből. A középkori román stílusú katedrálisok oszlopfőin hemzsegtek a rövid lábú, apró testű
és hatalmas fejű torz figurák. Vajon kik faragták ezeket? Az alkotók közül csak nagyon kevés neve
ismert. Kétségtelen azonban, hogy e szobrászok mind mesterei voltak a kő megmunkálásának.
Ráadásul valódi művészek is voltak, különben munkáik nem keltettek volna ilyen lenyűgöző hatást. A
kőfaragók abból a párhuzamos világból érkeztek, amely mindig is létezett, s amelyet Európában
„primitív” művészetnek szokás nevezni.
A „naiv” művészet és művelői a 20. század hajnalán váltak széles körben ismertté Európában. Kik
voltak ezek a művészek, és milyen háttérrel rendelkeztek? Ennek megértéséhez viszsza kell
forgatnunk az idő kerekét – vessünk egy pillantást a művészettörténet említett korszakára!
Érdemes megjegyeznünk, hogy a 20. század folyamán a naiv művészek sokkal kisebb feltűnést
keltettek, mint azok az emberek, akik felfedezték és népszerűsítették őket. Persze ez nem szokatlan
jelenség. Kétségtelen, hogy a naiv művészekre talán sosem irányul rá a köz figyelme, ha az avantgárd
mozgalom ifjú európai képviselőit nem hozzák lázba az alkotásaik – amúgy ma, a 21. század hajnalán
számunkra már az avantgárd is történelem. Éppen ezért nem szabad a naiv alkotók, például Henri
Rousseau, Niko Pirosmani, Ivan Generalić, André Bauchant és Louis Vivin műveit anélkül
szemlélnünk, hogy ne vennénk figyelembe a kor olyan elismert mestereinek az elképzeléseit és stílusát
is, mint amilyen Pablo Picasso, Henri Matisse, Joan Miró, Max Ernst és Mihail Larionov volt.

Ismeretlen művész:
Antilopok és emberek.
Kamberg környéke, Afrika

Aristide Caillaud:
Bolond férfi, 1942.
81×43 cm. Musée d’Art moderne
de la Ville de Paris, Párizs

Ismeretlen művész:
Férfiidol, Kr. e. 3000–2000.
Fa, magassága 9,3 cm.
Musée d’Archéologie Nationale,
Saint-Germain-en-Laye


Ne feledjük azonban, hogy egy ilyen összevetés több problémát vet fel. Ki hatott kire, miképpen és
milyen eredménnyel? A naiv művészek életműve olyan sok efféle kérdést vet fel, hogy a kutatók
nyilván még jó ideig küzdeni fognak azok megválaszolásával. Leginkább arra lenne szükség, hogy
minden egyes alkotó esetében tisztázzák, pontosan ki vagy mi ihlette alkotásaikat. Ezt azután el kell
helyeznünk a művésznek a kor „klasszikus” akadémikus („hivatalos”) művészetével való
kapcsolatának viszonyrendszerében. Ennek kikutatása önmagában sem egyszerű, de a dolgot tovább
bonyolítja, hogy az efféle kérdésekre többnyire nem csak egyfajta válasz adható – a válaszokat pedig a
különféle szakértők ráadásul egymástól eltérő módokon fogják értelmezni.
Az értelmezés mindig bonyolultabb. Egyre-másra kerülnek elő eddig ismeretlen naiv művészek
alkotásai, amelyek egy része a „mozgalom” korai éveiből származik, másik részük viszonylag
kortársnak tekinthető. Ezek a művek segíthetnek pontosítani a naiv művészetről kialakított
értelmezésünket, de az is elképzelhető, hogy teljesen átformálják azt. Már ez az egy szempont is arra
int bennünket, hogy a naiv művészetet ne tekintsük valamifajta szorosan körülhatárolható, lezárt és
statikus képződménynek.
Éppen ezért a jelen kötetben csak azokat a kimagasló – de rendkívül sokszínű – példákat vesszük
szemügyre, amelyek valóban egy egységes stílus, egy egységes képi ábrázolási szemlélet felé
mutatnak, noha ez az irányzat kevéssé ismert még. Tekinthető ez a munka olyan képvázlatnak is,
amelyet majd a következő nemzedékek fognak kidolgozni és befejezni.
Igen nehéz, szinte lehetetlen számszerűen meghatározni, mekkora hatással volt Henri Rousseau,
Niko Pirosmani és Ivan Generalić a hivatásos „modern” művészekre és alkotásaikra. Ennek
nyilvánvaló oka, hogy ők hárman nem tartoztak egyetlen maghatározott iskolához, és nem valamely
körülírt művészeti intézményrendszer keretein belül hozták létre alkotásaikat. Ma még alig akad olyan
kutató, aki kizárólag a naiv művészettel foglalkozna, hiszen nemigen lehet olyan alapvető elemet,
olyan állandó tényezőt felmutatni, amely e három alkotó művészetét összekötné, körülhatárolt
jelenségként tanulmányozhatóvá tenné.
A gond ott kezdődik, hogy megfelelő nevet találjunk a művészet ezen formájának. Egyetlen
kifejezés sem írja le önmagában azt, amiről szó van. Persze keresgélhetünk a lexikonokban, de nem
sokra megyünk azzal sem. Például a „primitív” szó meghatározásánál művészi vonatkozásban
ilyesmit olvashatunk a francia szótárakban: „A középkor és a reneszánsz határán alkotó festő vagy
szobrász.” Manapság nem ritka az ilyen tartalmú szómagyarázat, noha az értelmezés maga a 19.
században keletkezett, s mára igencsak elavult. A primitív jelzőt azóta tágabb értelemben használjuk –a nem európai kultúrák művészetére éppúgy vonatkozik, mint a világon bárhol élt és élő naiv
művészek munkáira. Miután a primitív szó ilyen eltérő jelentéstartalmakkal gazdagodott, mára
annyira tág értelemben használatos, hogy meghatározásként túlságosan körülhatárolatlannak tűnik.
Tehát a nem képzett művészek alkotásaira nem kellően precíz kifejezés a „primitív”.
Ezzel szemben a „naiv” megjelölésben benne van a természetesség, az ártatlanság, a romlatlanság,
a tapasztalatlanság, a valósághűség, a művészietlenség és a tisztaság – ami valóban jellemző az ilyen
művészek lelkületére. Technicus terminusként azonban meglehetősen zavaros. Louis Aragon híres
mondatát idézve: „Naiv dolog ezt a festményt naivnak tekinteni.”[1]

Séraphine Louis (S. de Senlis):
C s e r e s z n y é k .
Olaj, vászon, 117×89 cm.
Charlotte Zander Múzeum,
Bönnigheim-kastély

Séraphine Louis (S. de Senlis):
V i r á g o k .
Olaj, vászon, 65,5×54,5 cm.
Charlotte Zander Múzeum,
Bönnigheim-kastély

Henri Rousseau:
Háború avagy Vágtázó viszály, 1894.
Olaj, vászon, 114×195 cm.
Musée d’Orsay, Párizs
Számos leíró kifejezést javasoltak már, amelyek lefedhetnék a jelenséget. Wilhelm Uhde például
az 1928-ban, Párizsban rendezett kiállítás alkotóit a „Sacré-coeur [Szent Szív] festői”-nek nevezte,
amellyel nem egy helyszínt kívánt hangsúlyozni, hanem inkább a művészek romlatlan, tiszta
szemléletmódjára utalt.
Egy másik javaslat „ösztönös művészek”-nek nevezte őket, utalva alkotói módszerük intuitív
jellegére. Felmerült még a „neo-primitív” jelző, mint amely a 19. században divatos „primitívek”
munkásságára utal, de attól éppen el is különíti ezt a kört. Egy újabb társaság Gustave Coquiot-nak
Henri Rousseau munkáiról szóló dicsérő megállapításai közül az egyikre hivatkozva azt javasolta,
nevezzék „vasárnapi művészek”-nek az ilyen alkotókat.
A sokféle javaslat közül, úgy tűnik, a naiv vitte el a pálmát – ezzel a megjelöléssel találkozunk a
témával foglalkozó könyvek címében és világszerte egyre több múzeum nevében is. Valószínűleg
azért érezzük találónak ezt a jelzőt, mert a naivok művészetét az erkölcsi és esztétikai megfontolások
elegye határozza meg. Gerd Claussnitzer sajátos módon úgy véli, hogy a jelző pejoratív értelmű,
mintegy a realista iskola 19. századi képviselőinek eme látványosan esetlen és képzetlen festői stílust
lenéző megjegyzése.[2]Éppen ezeknek köszönhető, hogy a kevésbé pallérozott olvasóban vagy
szemlélőben a „naiv művész” kifejezés egy nagyon is emberi, esendő alkotó képzetét kelti.
A művészettörténészek és elemzők természetes késztetése, hogy megpróbálják a naiv alkotókat egy
vagy több közös jellegzetesség, jellemvonás alapján kategorizálni, csoportosítani. Ezzel csak az a baj
– mint arról már szót ejtettünk –, hogy a naiv művészek jellemzően nem tartoznak hivatalos,
körülhatárolható művészeti iskolához, irányzathoz. Éppen ezért találja oly sok hivatásos művész
vonzónak az alkotásaikat. Hosszú élete végén Maurice de Vlaminck így összegezte pályáját: „Úgy
tűnik, kezdetben a fauvizmus követője voltam, aztán Cézanne nyomdokain jártam. Bárhogy volt is,
nem érdekes […] a lényeg, hogy mindenekelőtt megmaradtam Vlamincknak.”[3]
A naiv művészek a kezdetektől függetlenítették magukat minden más művészeti formától. Ez az
egyik lényegi tulajdonságuk. Paradox módon ez a függetlenség az, amely közös vonás bennük.
Alkotásaik témája és tárgya jellemzően nagyon hasonló, az életet általánosságban is hasonló
alapállásból szemlélik, ami alapvetően hasonló festői stílust eredményez náluk. Ez a hasonlóság
pedig elsősorban az alkotási folyamat ösztönösségéből fakad. Ezen túlmenően szinte valamennyi naiv
művész kapcsolatba került a nem hivatalos művészeti ágak egyikével-másikával is – manapság a naiv
alkotók legszívesebben a népművészetet választják munkásságuk terepéül.


A modern művészet új anyagot keres

A 19. és a 20. század fordulóját jellemző események hátteréül a romantikus alkotóknak a
klaszszicizmussal szembeni, a klasszikus művészetszemlélet béklyóját végül összetörő lázadása
szolgált. A festés klasszikus stílusai elavulttá váltak: még az ókonzervatív alkotóknak is fel kellett
ismerniük a klasszicizmus válságát. A párizsi Salonokon megjelenő historizáló és zsánerképek
mintegy a közönségesség mentségeként takaróztak Leonardo iránymutatásával, amely szerint „a
művészet legyen a valóság tükörképe”, csakhogy a nagy mester másra értette ezt. Az ókori világ
csodálata Plutarkhosz munkáinak szolgai dicsérete helyett érzéki szentimentalizmussá olvadt, amit
olyan műalkotások testesítenek meg, mint Jean-Léon Gérôme képe, a R a b s z o l g a - á r v e r é s . Ugyanígy a
titokzatos Kelet csodái iránt ébredező érdeklődés sem eredményezett egyebet, mint csempével
kirakott medencékben fürdőző meztelen nőalakok tömegét.

Henri Rousseau:
Az alvó cigánylány, 1897.
Olaj, vászon, 129,5×200,7 cm.
The Museum of Modern Art, New York