Pissaro
81 pages
Hungarian

Vous pourrez modifier la taille du texte de cet ouvrage

Obtenez un accès à la bibliothèque pour le consulter en ligne
En savoir plus

Pissaro

-

Obtenez un accès à la bibliothèque pour le consulter en ligne
En savoir plus
81 pages
Hungarian

Vous pourrez modifier la taille du texte de cet ouvrage

Description

Camille Pissarro (1830–1903) francia impresszionista és divizionista fest?. Sajátos stílusát az 1880–1890-es évekhez közeledve találta meg, az impresszionizmus és a pointillizmus tanulságai mentén érkezett el az ? nagyon gazdag koloritjához, amely határozott rajztudással párosult. A festészeti m?fajt tekintve els?sorban tájképfest? volt, de festett sikeres portrékat, aktokat, csendéleteket is. Szinte fáradhatatlanul rajzolt, s készített rézkarcokat, rézmetszeteket és litográfiákat. A párizsiak elé tárta saját f?városuk jellegzetes részleteit, és a francia vidéket a korabeli jellemz? vonásokkal, azt a Párizst, s azt a párizsi régiót örökítette meg, amelynek képét sokáig ?rizte, s talán ?rzi még ma is a francia nép és a világ a 19. és 20. század fordulójának civilizált nagyhatalmi központjáról.

Sujets

Informations

Publié par
Date de parution 01 janvier 2014
Nombre de lectures 2
EAN13 9781783103010
Langue Hungarian
Poids de l'ouvrage 1 Mo

Informations légales : prix de location à la page 0,0009€. Cette information est donnée uniquement à titre indicatif conformément à la législation en vigueur.

Exrait

A kiadás alapja: Camille Pissarro.
Sirrocco Fordította: Bárdos Miklós
Szerkesztette: Rappai Zsuzsa

© Parkstone International, New York, USA
© Confidential Concepts, worldwide, USA
© Hungarian translation Bárdos Miklós

Minden jog fenntartva. A kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül jelen kiadvány semmilyen része nem másolható, semmilyen formában és eszközzel nem terjeszthető. A kiadó mindent megtett a képjogok tisztázására, de nem minden esetben sikerült azonosítani a jogtulajdonost. Ha ön tájékozottabb, kérjük, ismereteit ossza meg a kiadóval.

ISBN: 978-1-78310-301-0

Felelős kiadó a Ventus Libro Kiadó és Kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója A nyomás és a kötés Kínában készült
Camille
PISSARRO
Tartalom


Az impresszionisták és a klasszikus iskola

Camille Pissarro életműve

Életrajz

Képek jegyzéke
1. A Versailles-ból Louveciennes-be vezető út , 1870.
Olaj, vászon, 100 × 81 cm ,
Magángyűjtemény, Zürich
I mpresszió, napfelkelte (Párizs, Musée Marmottan): ezt a címet kapta Claude Monet egyik kisméretű festménye a „Festők, szobrászok és grafikusok anonim egyesülése” első kiállításán, 1874-ben. Az eseményre készülve Monet elvonult gy er mekkora városába, Le Havre-ba. A kiállításra az itt festett tájképek legjavát válogatta be. A katalógus összeállítását az újságíró Edmond Renoir – a festő fivére – vállalta magára. Renoir kifogásolta Monet képcímeinek egyhangúságát: a sorozat a nem túl fantáziadús Le Havre-i látképek címet kapta. Volt közöttük egy hajnali órákban festett kis tájkép, amely a kékes ködben úszó kikötőt ábrázolta. A párában fantomszerűen elmosódott vitorlások előtt fekete csónakok körvonalai siklanak; a nap narancssárga korongja éppen ekkor emelkedik a látóhatár fölé, narancsszínű fényhidat fektetve a tengerre. Nem is klasszikus értelemben vett festményről, inkább gyorsan odavetett, spontán tanulmányról van szó: a festő így tudta megragadni azt a tünékeny pillanatot, amikor a rezes napkorong és a tenger egy pillanatra megdermednek, mielőtt a vakító napfény átváltoztatná a táj látványát. A Le Havre-i látkép cím annál kevésbé felelt meg a képnek, mivel Le Havre nem is szerepel rajta. „Írja azt, hogy Impresszió ”, vetette oda Monet Edmond Renoirnak. Ezzel vette kezdetét az impresszionizmus története. 1874. április 25-én Louis Leroy kritikus a Charivari című újságban szatirikus cikkben számolt be egy akadémikus festő képzelt látogatásáról a nevezetes kiállításon. A derék mester képről képre haladva fokozatosan veszíti el higgadtságát és józan eszét. Camille Pissarro egyik, megművelt földeket ábrázoló művének felszínét kaparókéssel összekaristolt piszkos vászonnak látja. Képtelen megkülönböztetni az alját a tetejétől és az egyik oldalát a másiktól. Claude Monet A Boulevard des Capucines című képétől szent borzadállyal menekül el. A végső döfést egy másik Monet-kép adja meg.
Az egyik Le Havre-i látkép előtt állva a mester megnézi a címet: Impresszió , napfelkelte . „Impresszió! Megesküdtem volna rá, hiszen valósággal impresszionál a kép, kell hát lennie benne némi impressziónak… Micsoda szabad, könnyed ecsetkezelés! Az ebédlő tapétájában több művészet van, mint ebben a mázolmányban.” A festő ezek után táncra perdül a kép előtt, vidáman kurjongatva: „Hej, hó! Két lábon járó impresszió, spatulya vagyok, a bosszúálló…!” ( Charivari , 1874. április 25.).
Leroy a cikknek „Az impresszionisták kiállítása” címet adta. Jellegzetes francia humorral a festmény címéből rögtön új szót alkotott. Fordulata olyan találónak bizonyult, hogy rövidesen végleg bekerült a művészettörténet fogalomtárába. „Én magam találtam ki a szót – állította később egy újságíró kérdésére válaszolva Claude Monet –, vagy legalábbis az egyik képemmel én szolgáltattam az ürügyet a Figaro valamelyik riporterének a szóvirághoz. Nos, mint láthatja, a dolog elég sikeresnek bizonyult” (Lionello Venturi: Az impresszionizmus archívuma . Párizs, Durand-Ruel, 1939, 2. kötet, 340. o.).
2. Tengerparton beszél-gető asszonyok , 1856.
Olaj, vászon, 28 × 41 cm .
National Gallery of Art, Washington
3. Gallien apó háza Pontoise-ban , 1866.
Olaj, vászon, 40 × 55 cm .
Ipswich Borough Council,
Museums and Galleries, Suffolk
Az impresszionisták és a klasszikus iskola

A fiatal festők, akik később impresszionisták néven vonultak be a művészettörténetbe, az 1860-as évek elején alakították meg önálló csoportjukat. Claude Monet, egy Le Havre-i kereskedő fia, Frédéric Bazille, egy jómódú montpellier-i család sarja, Alfred Sisley, egy Franciaországban élő angol család gyermeke és Auguste Renoir, egy párizsi szabómester fia Charles Gleyre független festőműhelyében találkoztak össze, ahová a festészet mesterfogásait jöttek kitanulni. Számukra Gleyre professzor műhelye klasszikusnak számított. Amikor a leendő impresszionisták beléptek festőiskolájába, mesterük már csaknem hatvanesztendős volt. Gleyre Svájcban, a Genfi-tó partján született, de gyermekkora óta Franciaországban élt. Miután befejezte tanulmányait a párizsi École des Beaux-Arts-on, hat évet Olaszországban töltött. A párizsi Szalonon sikerrel bemutatott művei alapozták meg hírnevét. Egy sikeres szalonfestő, Hippolyte Delaroche szervezte meg azt a műhelyt, ahol festőiskoláját működtette. Gleyre a Bibliából vagy az antik mitológiából vett témákra alkotta meg nagyméretű, klasszikus kompozícióit. Meztelen alakjainak plasztikussága csak Ingres művészetéhez mérhető. Műhelye ideális hely volt, hogy a festőtanoncok hagyományos klasszikus képzettséget szerezzenek, s mindeközben függetlenek maradjanak az École des Beaux-Arts hivatalos elvárásaitól. Auguste Renoir a filmrendező fiával, Jean Renoirral folytatott beszélgetéseiben rendkívül érzékletesen idézi fel a leendő impresszionisták Gleyre-nél töltött időszakát. A festőprofesszort „nagydarab, szakállas, rövidlátó svájcinak” írja le (Jean Renoir: Apám, Renoir , Gondolat, Budapest, 1968., fordította: G. Beke Margit, 63. o.). Ami a műhelyt illeti, amely a Szajna bal partján, a híres Latin negyedben működött, „tágas teremként” írja le, „ahol egész sereg fiatalember dolgozott állványához hajolva. Az északi falba vágott, tehát szabály szerint elhelyezett üvegablakon bebocsátott szürke, szórt fényben egy meztelen férfi állt: a modell.” (J. Renoir, i. m ., 63. o.). A diákok igen különböző motivációval érkeztek ide. Egyfelől ott voltak a gazdag családok csemetéi, akik fekete bársonyzakóban és festősapkában feszítve jöttek „festőművészt játszani”. Claude Monet ezeket a szűk látókörű sznobokat megvetőleg csak „szatócsoknak” nevezte. Renoir fehér festőmunkás zubbonya gyakori céltáblája volt tréfáiknak. Renoir azonban, akárcsak új barátai, ügyet sem vetett rájuk. „Azért volt ott, hogy az alakrajzot megtanulja – meséli Jean Renoir. – Papírlapjain gyorsan szaporodtak a szénnel húzott vonalak, egy tenyér görbületében, egy lábikra domborodásában egészen elmélyedt.” (J. Renoir, i. m ., 64. o.). Renoir és barátai számára a műhely a legkevésbé sem szórakozás volt, jóllehet Gleyre-t olykor a kétségbeesésbe kergette a hihetetlen könnyedség, amivel Renoir dolgozott.
4. Szolgálólány , 1867.
Olaj, vászon, 93,6 × 73,7 cm ,
The Chrysler Museum of Art, Norfolk, Virginia
5. A Marne partja Chenneviè res-nél , 1864.
Olaj, vászon, 91,7 × 145,4 cm .
National Gallery of Scotland,
Edinborough (10–11. oldal)
6. Tér La RocheGuyonban , 1867 körül.
Olaj, vászon, 50 × 61 cm ,
Staatliche Museen zu Berlin
Az idős Renoir élvezettel idézte fel az erős svájci akcentussal recsegő professzor szemrehányó szavait: „Maka tehetséges, nadon, nadon tehetséges. De ud fest, mintha mulatságból festene.” „Világos, felelte apám – meséli Jean Renoir –, ha ne volna mulatság nekem, bizonyosan nem festenék.” (J. Renoir, i. m ., 66. o.).
Mind a négyen égtek a vágytól, hogy elsajátítsák a festészet klasszikus alapelveit és technikáit: végül is ezért, és nem másért jöttek Gleyre-hez. Szorgalmasan tanulták az aktfestés mesterfogásait, és sikeresen teljesítették a kötelező tárgyak – a rajztechnika, a perspektíva, az anatómia, a valósághűség – vizsgakritériumait. Gleyre értékelte tehetségüket: mindegyikük legalább egyszer külön dicséretben is részesült tőle. Hogy Gleyre kedvében járjon, Renoir egy alkalommal kifogástalan klasszikus aktot festett: „karamellszínű test rajzolódik ki a szurokfekete bitumenből, a modell vállát ellenfény simogatja, arckifejezése olyan, mintha gyomorgörcs kínozná.” A mester döbbenten és felháborodottan reagált: gúnyolódásnak vette a dolgot. Renoir bebizonyította, hogy képes tökéletesen produkálni a mestere által elvárt kritériumokat, holott az ifjú festők eddig úgy festették modelljeiket, „amilyenek a mindennapi életben” (J. Renoir, i. m ., 66. o.). Claude Monet később visszaemlékezett, hogyan fogadta egyik akttanulmányát a professzor: „Nem rossz, kiáltott fel, egyáltalán nem rossz! Csak éppen túlságosan követi a modell karakterét. Ez egy zömök ember. Otromba lábai vannak, amit maga egy az egyben vissza is ad. Ez így rettenetes! Emlékezzék rá, fiatalember, hogy amikor alakot formál az ember, mindig az antikokra kell gondolni! A természet, barátom, szép tanulmány lehet, de nincs benne semmi érdekes” (François Daulte: Frédéric Bazille és kora , Genf, Pierre Cailler, 1952, 30. o.).
A leendő impresszionisták számára éppen a természet volt az igazán érdekes. Renoir elmeséli, mit mondott neki Bazille már legelső találkozásukkor: „A nagy klasszikus kompozíciók ideje lejárt. Ma sokkal izgalmasabb a mindennapi élet” (J. Renoir, i. m ., 64. o.). Ők valamennyien az élő természetet részesítették előnyben, és felháborította őket Gleyre megvetése a tájkép iránt. „A táj az ő szemében a dekadencia művészete, a kortárs művészetben szerzett dicső helye pedig merő blamázs volt – meséli egykori műhelytársuk. – A természetben ő csak keretet és hátteret látott, és valóban e segédfunkciónál többre soha nem is méltatta, jóllehet a tájakat éppoly lelkiismeretes gonddal festette meg, mint az alakokat, amelyeknek keretül szolgáltak” (F. Daulte, i. m ., 30. o.). A Gleyre-műhelyben mindezek mellett nem igazán voltak kényszerítő szabályok. Az ifjú festők teljes szabadságot élveztek, miközben elsajátíthatták a festészet nélkülözhetetlen technikai fogásait: a klasszikus kompozíció szabályait, a vonalvezetés pontosságát és a kifogástalan ecsetkezelést. A későbbi kritikák, amelyek e tudást kérték számon rajtuk, teljesen megalapozatlanok voltak.
7. A „Côte du Jallais” Pontoise-ban , 1867.
Olaj, vászon, 87 × 114,9 cm .
Metropolitan Museum of Art, New York
8. A legelőhöz vezető ösvény, Pontoise , 1868.
Olaj, vászon, 81 × 100 cm .
Magángyűjtemény, New York
Monet, Bazille, Sisley és Renoir 1863-ban hagyták ott a műhelyt. A diákok azt suttogták, hogy az pénzhiány és Gleyre betegsége miatt hamarosan bezár. 1863 tavaszán Sisley így írt édesapjának: „Gleyre úr meglehetősen beteg, úgy tűnik, szegény ember elveszítheti a szeme világát. Valamennyi tanítványa igen sajnálja, hiszen a professzort a hozzá közelállók igen szeretik” (F. Daulte, i. m ., 29. o.).
Igazából nem ez volt a valódi ok, amiért a négy ifjú festő kilépett a műhelyből. Alighanem érezhették, hogy professzoruk átadta nekik mindazt, amit képes volt megtanítani nekik. Fiatalok voltak, tele lángoló hévvel. A művészet megújításáról szőtt álmaik arra ösztökélték őket, hogy a klasszikus tanulmányokat mihamarabb maguk mögött tudva belevessék magukat a való életbe, a modern, lüktető világba. A Gleyre műhelyből hazatérőben rendszeresen betértek a Boulevard Montparnasse és az Avenue de l ’ Observatoire sarkán lévő, Closerie des Lilas nevű kávéházba, ahol hosszú vitákat folytattak a festészet jövőjéről. Bazille elhozta új barátját, a náluk néhány évvel idősebb Camille Pissarrót. A forradalmár lelkületű ifjak intranzigenseknek nevezték magukat. A festészet új reneszánszáról álmodoztak. Az öreg Renoir sok-sok évvel később is lelkesen emlékezett vissza ezekre az időkre: Az „ intranzigensek közvetlenül a vászonra igyekeztek átvinni a benyomásaikat, minden változtatás nélkül – írja Jean Renoir. – A hivatalos iskola, a nagy mesterek utánzásának utánzása, akkor már halott volt, Renoir és társai pedig ugyancsak elevenek. (…) Az összejöveteleken forró volt a levegő. Égő türelmetlenséggel vágytak a felfedezett igazságokat a közönséggel megismertetni. Ontották a gondolatokat, nyilatkozatokat, válogatás nélkül. Egyikük komolyan ajánlotta, hogy gyújtsák fel a Louvre-t” (J. Renoir,