Reneszánsz m?vészet

-

Hungarian
182 pages
Lire un extrait
Obtenez un accès à la bibliothèque pour le consulter en ligne
En savoir plus

Description

A reneszánsz Itáliából indult el a 14. század végén, s a 16. század második felére egész Európában elterjedt. Számtalan m?vész kezdett kísérletezni a festészet, a szobrászat és az építészet terén. E m?vészi korszak az eszményi és a tényleges, a szent és a profán egyidej? ábrázolásával olyan vonatkoztatási keretet jelölt ki, amely a következ? négy évszázadban meghatározta Európa m?vészetét.

Sujets

Informations

Publié par
Date de parution 01 janvier 2014
Nombre de lectures 0
EAN13 9781783105403
Langue Hungarian
Poids de l'ouvrage 1 Mo

Informations légales : prix de location à la page 0,0022€. Cette information est donnée uniquement à titre indicatif conformément à la législation en vigueur.

Signaler un problème


A kiadás alapja: Renaissance Art, Sirrocco, London, UK
Victoria Charles: Renaissance Art
Fordította: MEDGYESSY ZSÓFIA
Szerkesztette: EPERJESSY LÁSZLÓ

Design: Baseline Co. Ltd.
61A – 63A Vo Van Tan St.; 4th Floor
District 1, Ho Chi Minh City
Vietnam

© Parkstone Press International, New York, USA
© Confidential Concepts, worldwide, USA
© Hungarian translation Medgyessy Zsófia, Ventus Libro Kiadó

ISBN: 978-1-78310-540-3

Minden jog fenntartva
Felelős kiadó a Ventus Libro Kiadó és Kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója


Reneszánsz
művészet







T a r t a l o m


Bevezető
Itáliai művészet
Németország és Észak-Európa művészete
Németalföld, Franciaország, Anglia és Spanyolország a reneszánsz korában
Művészportrék
Irodalom
Mutató

Michelangelo Buonarroti:
Dávid, 1501–1504.
Márvány, magassága 410 cm.
Galleria dell’Accademia, Firenze
B e v e z e t ő


Atizennegyedik század derekán jelentős átalakulás kezdődött a kultúra területén. A változások
Itáliából indultak ki, ahol a folyamatot r i n a s c i m e n t o néven emlegették. A kifejezés később francia
alakjában – r e n a i s s a n c e – terjedt el (jelentése: újjászületés). A reneszánsz a középkort az újkortól
elválasztó korszak volt, melyet a humanizmus és a reformáció mozgalma kísért. Művészi tekintetben
visszatérést jelentett a klasszikus ókori görög-római művészethez. Ennek köszönhetően
tanulmányozni kezdték a rég elfeledett költőket, és lelkesedtek a hajdani szobrokért meg a számtalan
építészeti emlékért, noha jó részüket csupán rom formájában ismerhették.
Az átalakulásban fontos szerepet játszott a műszaki és természettudományok fejlődése is, amely a
mai Skandinávia, illetve Hollandia területéről indult ki, de rövidesen Németországot is elérte.
Itáliában a reneszánsz első hullámában az építészek tértek vissza a klasszikus eszményekhez,
valamivel később pedig a szobrászok fűzték szorosabbra kapcsolatukat a természettel. Amikor az
építész-szobrász Filippo Brunelleschi (1377–1446) Rómába érkezett, hogy kiássa, tanulmányozza és
felmérje az antik épületek maradványait, vele tartott az ötvösként és szobrászként dolgozó Donatello
(1386 k.–1466) is. Az ekkoriban és későbbi feltárások során előkerült szobrok hatalmas lelkesedést
váltottak ki a szobrászmesterekből. Ennek szellemében Michelangelo a 15. század végén egyik
alkotását szándékosan a föld alá temette, hogy nem sokkal később mint „eredeti antik” tárgyat
áshassák azt ki.
Az itáliai reneszánsz körülbelül két évszázadot ölelt fel. Ennek 1420 és 1500 közötti szakaszát
nevezzük kora reneszánsznak (olaszul q u a t t r o c e n t o – 1400-as évek). Az érett reneszánsz időszaka
1527-ben zárult le, amikor Rómát kifosztották a császári csapatok. Ezt követte az 1500-as évek
( c i n q u e c e n t o ) végéig tartó késői korszak, a manierizmus, melynek folyamán a reneszánsz stílus
Itáliában és néhány más európai országban szinte észrevétlenül adta át helyét a barokknak ( b a r o c c o –
„túlzottan díszes”, „kicsavart”). A 17. század végéig uralkodó barokk stílust általában a normáktól
eltérő és dekadens fejleménynek tartották, de olykor a reneszánsz meghaladásaként értékelték. Miután
hatása elért az Alpokon túlra is, a reneszánsz Németországban, Franciaországban és a Németalföldön
is az itáliaihoz nagyon hasonló pályát futott be, s ugyanazokat a korszakait tartják számon.

Lorenzo Ghiberti:
A Paradicsom kapuja, 1425–1452.
Aranyozott bronz, a keret mérete 506×287 cm.
Keresztelőkápolna, Firenze
Itáliai művészet


A kora reneszánsz Itáliában


Donatello:
Dávid, 1440–1443 körül.
Bronz, magassága 153 cm.
Museo Nazionale del Bargello, Firenze


A reneszánsz legkorábbi megnyilvánulásait Firenzében fedezhetjük fel. A 14. században a városnak
már százhúszezer lakosa volt, és Közép-Itália vezető hatalmának számított. Itt éltek a kor
legjelentősebb művészei (bár némelyikük csak időszakosan) – Giotto (1266?–1336), Donatello
(1386–1466), Masaccio (1401–1429), Michelangelo (1475–1564), Lorenzo Ghiberti (1378–1455).
1420-ban nyerte el Filippo Brunelleschi a firenzei dóm rekonstrukciójára kiírt pályázatot. Ennek
lett eredménye a székesegyház büszke kupolája. Az építész terveihez a Római Birodalom idején emelt
Pantheon szolgált alapul, de Brunelleschi egy nyolcszögletű kupoladobon (tambur) nyugvó ovális
boltozatot álmodott meg. További épületein is a görög-római építőmesterek által alkalmazott
oszlopok, gerendák és téregységek formáját követte. Új elképzelés híján megmaradt az alaprajz: a
centrális elrendezésű templomoknál a görög kereszt, a bazilikák esetében a latin kereszt, a szárak
metszéspontja fölött azonban megjelent a kupola motívuma. A római kori romokról másolt
díszítményeket pedig klasszikus minták szerint fejlesztették tovább. A reneszánsz építőművészek
tökéletesen értették a római kori épületek gazdag és harmonikus vonásait, de méretükből fakadó
lenyűgöző hatását is, amit könnyed pompával ellenpontoztak. Mindezt Brunelleschi legtisztábban a
firenzei Santa Croce-kolostor udvarán emelt Pazzi-kápolna korinthoszi oszlopos portikuszán, illetve
a Mediciek építtette San Lorenzo-templom és a hozzá kapcsolódó Régi Sekrestye belső kialakításánál
valósította meg. Ezek az épületek a maguk kategóriájában felülmúlhatatlanok, hiszen minden egyes
elemük harmonikus arányban áll az épület egészével.A harmónia keresésének eszméjét valószínűleg elsőként Leon Battista Alberti (1404–1472)
fogalmazta meg, aki Brunelleschihez hasonlóan nemcsak építőmester, hanem jelentős
művészettörténész is volt. Della Pittura („A festészetről”, 1435) és De re aedificatoria („Az
építőművészetről”, 1452) címmel írta meg elméleti munkáit a festészetről, illetve az építészetről,
melyet a zenéhez hasonlított. Alberti szépségeszményét a harmónia testesítette meg. A szépség az ő
értelmezésében „összhang és egység, méghozzá valamennyi alkotóelem oly szoros egysége, hogy
egyetlenegynek a módosítása is romba döntené az egészet”. A szépség tudományos elve azóta sem
változott.

Andrea della Robbia:
A Kőművesek Madonnája, 1475–1480.
Mázas terrakotta, 134×96 cm.
Museo Nazionale del Bargello, Firenze

D o n a t e l l o :
Madonna a gyermekkel, 1440.
Terrakotta, magassága 158,2 cm.
Museo Nazionale del Bargello, Firenze
A Palazzo Rucellai valamennyi emeletének ablakosztásait lapos pilaszterek határolják, ezzel
Alberti megalkotta a firenzei paloták második alaptípusát.
Rómában is találunk a firenzei építőmesterekhez mérhető tudású építészt. Luciano da Laurana
(1420/1425–1479) korábban Urbinóban dolgozott, ahol a hercegi palota egy részének építésében vett
részt. A monumentális méretek, az arányok, valamint a legkisebb részletekig menő tervezés és
kivitelezés iránti elkötelezettségét legfontosabb tanítványa, Donato Bramante (1444–1514) vitte
tovább. Bramante, az érett reneszánsz itáliai építészetének megteremtője, 1472-től Milánóban
működött, ahol a Santa Maria presso S. Satiro-templomra kazettás kupolát tervezett – a római kor óta
az elsőt –, illetve tervei alapján épült itt a Santa Maria delle Grazie-templom és számos palota.
Bramante volt a milánói erőd főépítésze is. Ezután Paviában folytatta tevékenységét, végül 1499-ben
utazott Rómába.
A korabeli lombardiai szokásoknak megfelelően Bramante a Santa Maria delle Grazie épületét
téglából emelte, elsősorban az alépítményre koncentrálva. A lombard stílust a kora középkor óta
jellemzi az épület valamennyi részét fedő díszes külső burkolat – a középkori mozaikdíszítést később
színes kőlapok váltották fel.
E díszítési módot Velencében is hamar átvették. A velenceiek mindig is többre értékelték a
művészi elemeket, mint bármilyen szerkezeti megoldást. A homlokzati díszítés kitűnő példája a San
Zaccaria- és a Santa Maria di Miracoli-templom, melyek igazi ékszerdobozként tanúsítják a gazdag
velencei kereskedők ragyogás és pompa iránti vonzalmát. A velencei építőmester, Pietro Lombardo
(1435 k.–1515) ugyanakkor azt is megmutatta, hogy ezen a tájon a szerkezet iránti érzék is megvolt –
ezt példázza az ekkoriban épült egyik legszebb velencei palota, a Palazzo Vendramin-Calergi.
Brunelleschi új és modern építési módszert honosított meg. A szobrászat terén ugyanakkor az ifjú
ötvös, Ghiberti művei kezdik nyilvánvalóan tükrözni a természet iránti érzékenységet, ami a
reneszánsz egyik alapvetésének számít. Ugyanez mutatkozik meg kortársai, a flamand Jan (1390 k.–
1441) és Hubert (1370 k.–1426) van Eyck festményein, különösen a A Bárány imádása („Genti
oltár”, 1432) fatábláin. Ghiberti harminc évig dolgozott a firenzei Keresztelőkápolna keleti
kapujának (Porta del Paradiso) bronz domborművein, melyek csak fokozták az olasz emberek szépség
iránti fogékonyságát. Giotto (a 14. század elején) elsőként alkalmazta a matematikusok által
felfedezett perspektívát a festészetben – munkáját Alberti és Brunelleschi vitte tovább. A firenzei
festők is előszeretettel éltek e legújabb eszközzel, s lelkesedésük nyomán a szobrászok is kezdtek
távlatos jeleneteket formázni. Ghiberti domborművein tökélyre fejlesztette az építészeti elemek
ábrázolását, s ezzel méltó párja lett a nála valamivel sokoldalúbb Donatellónak, aki egy évszázadon át
rányomta kézjegyét az itáliai szobrászatra.
Donatello sikerrel valósította meg azt, amivel Brunelleschi csak próbálkozott: hogy valóságos
tulajdonságaiktól függetlenül minden anyaggal – fa, agyag és kő egyaránt – életszerű hatást érjen el.
Alakjai tökéletesen kifejezik mindazt a fájdalmat, nélkülözést és szenvedést, amit a megjelenített
emberek átéltek. Férfi- és nőábrázolásaiban képes volt megragadni modelljeinek valamennyi
személyiségjegyét. Minden kortársánál szebben tudta díszíteni a szószékeket, oltárokat és
síremlékeket is – e munkái közé tartozik a firenzei Santa Croce-templom tabernákulumán az Angyali
üdvözlet féldombormű, illetve a firenzei dóm énekeskarzatán (Cantoria) táncoló gyermekek márvány
domborműve.

Donato Bramante terve alapján:
Santa Maria della Consolazione-templom, 1508.
Todi

Piero della Francesca műhelye (Laurana vagy Giuliano da Sangallo?)
Az eszményi város képe, 1460 körül.
Olaj, fatábla, 60×200 cm.
Galleria Nazionale delle Marche, Urbino


1416-ban az Orsanmichele számára készített Szent György-szobra a klasszikus kor óta az első
körplasztika, ezt 1430 táján követte a Dávid, mely már tökéletesen háromdimenziós meztelen
bronzalak. Donatello 1432-ben készítette Niccolò da Uzzano mellszobrát, amelynek portrészerűsége
szintén újítást jelentett. Végül megalkotta az első reneszánsz lovas szobrot: 1447-ben Padova város
megrendelésére látott hozzá a híres velencei zsoldosvezér, Gattamelata (1370 k.–1443) bronz lovas
emlékművéhez.
Donatello hírnevét és rangját csupán egyetlen másik művész, a szobrász Luca della Robbia (1400–
1482) érte el. Ő készítette a firenzei dóm egyik énekeskarzatát (1431–1438), valamint az északi
sekrestye bronz domborműveit (1464–1469). Nevét azonban elsősorban mázas terrakottaalkotásai
tették ismertté. Kezdetben magas vagy féldomborműveket készített belső épületszerkezeti elemek
díszítésére, munkái azonban később önálló műalkotásként is helyet találtak maguknak – például egyik
leglátványosabb alkotása, a Madonna és a gyermek, angyalokkal, mely virág- és gyümölcsfüzérektől
övezve ékesíti a Guelf-pártiak palotájának félkör alakú falbemélyedését. Míg Donatello művészi
teljesítményének csúcsát férfiportréi jelentik, addig Luca della Robbia mesterségbeli tudását
gyermekien és nőiesen kecses figurái bizonyítják – ezeknél aligha találni szebbet a 15. századi itáliai
szobrászat remekei között.
A mázas agyagdíszítmények iránt egyre növekvő igény hatására az itáliai műhelyekben fejlődésnek
indult e technika. Végül már nem csupán oltárdíszítményeket vagy önálló alakokat készítettek mázas
agyagból, hanem több alakból álló kompozíciókat is. Luca della Robbia tudását és tapasztalatát átadta
unokaöccsének, Andrea della Robbiának (1435–1525), aki fiai – Giovanni (1469–1529 után) és
Girolamo (1488–1566) – közreműködésével továbbfejlesztette a mázas terrakotta technikáját. Ennek
kitűnő példája a firenzei árvaház, az Ospedale degli Innocenti homlokzati fríze fölött elhelyezett tíz
kerek dombormű (tondo), 1463–1466-ból.

Pisanello (Antonio di Puccio):
Fiatal lány arcképe, 1435–1440 körül.
Olaj, fatábla, 43×30 cm.
Louvre, Párizs


A della Robbia családi műhelyből kikerült díszítmények ma is számos észak-olaszországi városban
megtalálhatók, ami annak tudható be, hogy a mázas terrakotta nem csupán az olasz nagyközönség, de
általában az európai emberek tetszését is elnyerte, sőt e stílusnak mind több lelkes híve akadt. A 15.
századi Itáliában már virágzott a szobrászat és a plasztikus díszítés kultusza, nem csoda tehát, hogy
Donatello eszméi termékeny talajra hullottak. A mester szemléletét Desiderio da Settignano (1428
k.–1464) szobrász és Andrea del Verrocchio (1435/36–1488) festő, szobrász, ötvös és bronzöntő
vitte tovább. Különösen Verrocchio vált meghatározó művészszé, nemcsak mint számos oltárkép
festője, hanem mint Firenze vezető szobrásza is. Jelentős alkotásai közé tartozik az 1475 táján öntött
bronz Dávid és Bartolomeo Colleoni (1400–1475) zsoldosvezér Velencében álló lovas szobra
(1483–1488). Verrocchio már az érett reneszánsz felé átvezető stílusban formálta meg alkotásait.
Settignano lényegesen kevesebb művet hagyott az utókorra, mint Verrocchio. Főként márvánnyal
dolgozott, és Madonna-domborműveket, gyermekalakokat, hajadon-mellszobrokat formázott.
Ismereteit és szaktudását legjelentősebb tanítványának, Antonio Rosselinónak (1427–1479) adta
tovább, akinek legjelentősebb alkotása Portugália bíborosának síremléke a firenzei San Miniato al
Montéban.
Rosselino legjelentősebb tanítványa – Benedetto da Maiano (1442–1497) mellett – Mino da
Fiesole (1430 k.–1484) volt, aki kőfaragóból lett kora egyik legfoglalkoztatottabb
márványszobrásza. Nagyméretű fali síremlékeket és portrészobrokat is alkotott, de elsősorban a
természet másolását tartotta céljának, így művei nem túl változatosak.
A 15. század második felében a közkedvelt márványszobrok fokozatosan átadták helyüket a
bronzplasztikáknak – ennek kiemelkedő bizonyítékai Donatello és Verrocchio Dávid-szobrai. Míg az
előbbi egy gondolataiba mélyedt ifjút ábrázol, az utóbbi eszményi naturalista alkotás – a magabiztos
Dávid, lábánál Góliát levágott fejével, a győztes önelégültségével mosolyog. Ez a mosoly lett
Verrocchio műhelyének védjegye. Számos kőfaragó igyekezett, hogy lemásolja, de próbálkozásaikat
nem koronázta siker. Egyedül a szintén Verrocchio-tanítvány Leonardo da Vinci tudta némely
alkotásán megidézni e sajátos szájtartást.

Domenico Veneziano:
Fiatal nő arcképe, 1465 körül.
Olaj, fatábla, 51×35 cm.
Gamäldegalerie, Drezda


Az ifjú Dávid alakja mellett Verrocchio két másik szobrászati remekművet is készített, ezek
egyike, a Krisztus és hitetlen Tamás (1467–1483) kompozíció a firenzei Orsanmichele egyik
falfülkéjében áll. Colleoni lovas szobrának bronzba öntésére már csak a művész halála után került
sor. Verrocchio festőként is hírnevet szerzett, noha csak kevés képe maradt ránk. Ezek közé tartozik a
Madonna (1470–1475) és a Tóbiás és az angyal (szintén 1470–1475), valamint a Krisztus
megkeresztelése című temperafestmény 1474-ből. Ezen a képen, mint azt Giorgio Vasari (1511–
1574) festő, építész és művészettörténész meggyőzően megörökítette, az előtérben térdeplő angyal
Leonardo keze munkája, aki feltehetően Verrocchio Velencébe költözése után olajjal festett rá az
eredeti képre.
Rómában élt és alkotott Antonio del Pollaiuolo (1430 k.–1498) festő és ötvös, akinek testvérével,
Pieróval közös műhelyéhez kötődnek e város első kisméretű reneszánsz szobrai. Legjelentősebb
alkotásaiknak IV. Sixtus (1414– 1484), illetve VIII. Ince (1432–1492) pápa bronz síremlékeit tartják
a Szent Péter-székesegyházban. A meztelen testek ábrázolásban új utat és irányt jelölt ki Antonio
Harcoló mezítelen férfiak című tollrajza (1470 k.), illetve Mezítelen férfiak harca című rézkarca
(1470–1475 k.).
Firenzében a szobrászat látványos fejlődésével nagyjából egy időben zajlott a festészet megújulása
is. A régi és az új stílus hívei kezdetben kibékíthetetlennek tűnő ellentéte fokozatosan enyhül,
mígnem kialakul a részletekre figyelő, látványos festésmód. Noha a firenzei festészet alaptémája
továbbra is a monumentalitás marad, ebben az időszakban ez inkább már Masaccio és a
Domonkosrendi Fra Angelico nagyszabású freskóiban ölt testet.
Fra Angelico (tkp. Guido di Pietro, más néven Fra Giovanni da Fiesole; 1387–1455) kezdetben
Firenzében, majd Rómában működött. Alkotásain a gótikus hatások a természethű ábrázolással
ötvöződtek. Ez utóbbi mélységesen vallásos indíttatásból fakad, így képeit az érzelmek áldott
mélysége jellemzi. Művészetének forrása az elkötelezett hit, amelyet számos Madonna- és
angyalábrázolása tükröz. Ügyesen bánt a színekkel, ami általában jó állapotban fennmaradt számtalan
freskóján éppúgy megfigyelhető, mint táblaképein. Legjelentősebb freskói azok, amelyekkel 1437 és
1445 között az egykori dominikánus rendház, a San Marco-kolostor káptalantermét, kerengőit s több
celláját díszítette. A szakemberek szerint ezek közül is kiemelkedik a Szűz Mária megkoronázása
című kép – ezt a témát Fra Angelico többször is feldolgozta.

Fra Angelico:
Krisztus levétele a keresztről, 1437–1440.
Tempera, fatábla, 176×185 cm.
Museo di San Marco, Firenze