Szimbolizmus
171 pages
Hungarian

Vous pourrez modifier la taille du texte de cet ouvrage

Obtenez un accès à la bibliothèque pour le consulter en ligne
En savoir plus

Szimbolizmus

-

Obtenez un accès à la bibliothèque pour le consulter en ligne
En savoir plus
171 pages
Hungarian

Vous pourrez modifier la taille du texte de cet ouvrage

Description

A szimbolizmus az 1880-as évekt?l kezdve bontakozott ki Franciaországban, és a 20. század elejéig Európa-szerte virágzott. A szimbolistákat leny?gözték az ?si mítoszok, megpróbáltak kiszabadulni a tudomány által az emberiségre ráer?szakolt racionális gondolkodás alól. A látható és kézzelfogható világot igyekeztek a szellemi létbe helyezni, hogy eljussanak a tiszta ideák mennyei honába, túlszárnyalva a tudat korlátait. A mozgalom legjelent?sebb képvisel?i a francia Gustave Moreau és Odilon Redon, a belga Fernand Khnopff és Félicien Rops, az angol Edward Burne-Jones és Dante Gabriel Rossetti, valamint a holland Jan Toorop.

Sujets

Informations

Publié par
Date de parution 01 janvier 2014
Nombre de lectures 0
EAN13 9781783105427
Langue Hungarian
Poids de l'ouvrage 1 Mo

Informations légales : prix de location à la page 0,0022€. Cette information est donnée uniquement à titre indicatif conformément à la législation en vigueur.

Exrait


A kiadás alapja: Symbolism, Sirrocco, London, UK
Nathalia Brodskaïa: Symbolism

A szöveget és a verseket fordította: BALIKÓ NÁNDOR

Szerkesztette: HAJNAL GABRIELLA

Design: Baseline Co. Ltd.
61A–63A Vo Van Tan Blvd, Fiditourist, Level 4
District 3, Ho Chi Minh City
Vietnam

© Parkstone International, New York, USA
© Confidential Concepts, worldwide, USA
© Hungarian translation Balikó Nándor
Ventus Libro Kiadó

Maurice Maeterlinck, Serres chaudes, © Succession Maeterlinck
Saint-Pol-Roux, Tablettes, © Rougerie
Paul Valéry, Poésies, © Editions Gallimard

© Emile Bernard Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Boleslas Biegas
© Jean Delville Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ SABAM, Brussels
© Maurice Denis Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© James Ensor Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ SABAM, Brussels
© Léon Frédéric Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ SABAM, Brussels
© Adria Gual-Queralt
© Wassily Kandinsky Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© František Kupka Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Henri Le Sidaner Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Aristide Maillol Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Pierre Amédée Marcel-Berronneau
© Edgar Maxence Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Józef Mehoffer
© Georges Minne Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ SABAM, Brussels
© The Munch Museum / The Munch-Ellingsen Group / Artists Rights Society (ARS), NY
© Alphonse Osbert Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ ADAGP, Paris
© Kosma Petrov-Vodkine
© Léon Spilliaert Estate, Artists Rights Society (ARS), New York, USA/ SABAM, Brussels
© Néstor de la Torre
© Stanislas Ignacy Witkiewicz

ISBN: 978-1-78310-542-7

Minden jog fenntartva

Felelős kiadó a Ventus Libro Kiadó és Kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója A nyomás és a kötés
Kínában készült


Szimbolizmus







T a r t a l o m


Bevezetés: Jean Moréas szimbolista kiáltványa
I. Szimbolizmus az irodalomban
II. Szimbolista költészet
III. Szimbolizmus a művészetben
Legjelentősebb művészek
Bibliográfia
Mutató
Jegyzetek

Gustave Moreau:
Jupiter és Szemelé, 1895.
Olaj, vászon, 213 x 118 cm.
Musée national Gustave-Moreau, Párizs
Bevezetés: Jean Moréas szimbolista kiáltványa


„A párizsi újságok két éven át tele voltak a magukat »dekadenseknek« nevező költők és írók
műveivel. Kérésünkre most mindőjük közül a legforradalmibb hangvételű M. Jean Moréas, a
Syrtes és a Cantilènes költője, a Le Thé chez Miranda társszerzője (Paul Adammal, a Soi
írójával közösen) megfogalmazta mellékletünk olvasói számára a művészet eme új
megnyilvánulásának alapelveit.”
(Le Figaro, irodalmi melléklet, 1886. szeptember 18.)


A szimbolizmus

Mint minden művészeti ág, az irodalom is folyamatosan fejlődik: ciklikusan, szigorúan
meghatározott köröket befutva, olykor az idő múlásának, olykor a környezet változásainak engedve.
Fölösleges rámutatnunk arra, hogy a művészet minden egyes új evolúciós fázisát a közvetlenül azt
megelőző iskola elöregedése, az elkerülhetetlen vég hívja életre. Elég csak két példát említenünk:
Marot utolsó imitátorainak impotenciája fölött győzedelmeskedett Ronsard, a romantika pedig áttörte
a klasszicizmus romos korlátait, amelyeket Casimir Delavigne és Étienne de Jouy próbált
szerencsétlen módon védelmezni. Előbb-utóbb a művészet minden megnyilvánulása halálosan
kifullad, elszegényedik; akkor aztán mindaz, ami korábban tele volt frissességgel, fokozatosan,
utánzásról utánzásra, másolatról másolatra kiszárad és összeaszalódik; ami valaha újnak és
spontánnak tűnt, megszokott, unalmas klisévé változik.
Így járt a romantika is: lázadó hangorkánja, dicső napjai és győzelmes csatái után elveszítette erejét
és fényét, rettenthetetlen hősi bátorsága alábbhagyott, rendszeretővé, szkeptikussá és józan ítéletűvé
vált. A parnasszisták ugyan még dicséretes módon, ámbár csekély sikerrel megpróbáltak új életet
lehelni belé, de végül – mint egy gyermekként elbukott uralkodót – letaszította trónjáról a
naturalizmus, amely komoly tiltakozásul jogosan, igaz, nem épp bölcsen emelte fel szavát a kor
divatos regényíróinak unalmassága ellen.
Szükséges és elkerülhetetlen volt tehát a művészetnek egy új, mindenki által várt megnyilvánulása.
Ez a régóta készülődő változás pedig mostanra beérett. Hiába volt a sok jelentéktelen újságíró
jajveszékelése, a kritikusok hadának ellenkezése, a bárgyú és közömbös, épp ezért nem véletlenül
meglepődött közönség felháborodása, napról napra egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a francia
irodalom jelenlegi átalakulása – melyet bírái elhamarkodottan és hihetetlenül ellentmondásosan
dekadensnek minősítettek – igenis életképes. Ha belegondolnak, mindez nem is csoda persze, hiszen a
dekadens irodalom kifejezetten szívós, fáradhatatlan és alázatos: e jellemvonások igazak például
Voltaire valamennyi tragédiájára. Mit kifogásolhatnak akkor – mert kifogásolnak ám – az új iskola
ellenzői? A túlzó pompát, a metaforák bizarr mivoltát, az újszerű szóhasználatot, a színekkel és
vonalakkal öszszevegyülő harmóniákat – de hiszen ezek bármely reneszánsz megújhodás sajátjai.
Korábban már javasoltuk a Szimbolizmus elnevezést mint az egyetlent, amely ésszerűen képes
visszaadni az alkotó szellem jelenlegi megnyilvánulási irányát a művészetben. Maradjunk hát ennél a
névnél.
Mint azt e cikk elején már kifejtettük, a művészet ciklikus fejlődésű, amit különböző jelenségek
rendkívül bonyolulttá tehetnek: éppen ezért amennyiben szeretnénk feltárni az új iskola eredetét,
egészen Alfred de Vigny bizonyos verseiig vissza kell mennünk az időben, sőt egészen Shakespeareig,
a misztikusokig és még tovább. Ezen kérdések megválaszolása külön kötetnyi magyarázatot kívánna;
ezúttal legyen hát elég annyit mondanunk, hogy e mozgalom igazi úttörőjének Charles Baudelaire
tekintendő, hogy Stéphane Mallarmé tette titokzatossá, rejtélyes érzületűvé, felfedve a
kimondhatatlant, s hogy Paul Verlaine volt az, aki dicséretes módon lerombolta a vers azon kegyetlen
béklyóit, melyeket előzőleg Théodore de Banville bűvészi ujjakkal már meglazított. A legfőbb
varázslat azonban még várat magára: újonnan érkezőkre van szükség, akik készek a megalkuvást nem
tűrő, kemény munkára.
A szimbolista költészet ellensége a puszta jelentésnek, a hangzatos szónoklatnak, a hamis
érzelmeknek és a tárgyilagos leírásnak: az Ideát próbálja meg érzékletes formába öltöztetni úgy, hogy
eközben ne váljon öncélúvá, hanem alárendelt szerepben maradva az Idea kifejezését szolgálja. Az
Idea nem engedheti meg, hogy külső analógiáit lecsupaszítsák róla – a szimbolista művészet alapvető
jellemvonása éppen az, hogy az Ideát a végsőkig koncentrálja. Ebben a művészetben tehát a természeti
képek, az emberi tettek, a világ konkrét jelenségei nem nyilvánulhatnak meg önmagukban; érzékletes
tükröződései lehetnek csupán az elsőrendű Ideáknak, melyekhez ezoterikus szálakkal kötődnek.
Az átláthatatlan zűrzavar vádjában, mellyel a szeszélyes olvasók illetik az efféle esztétikumot,
nincs semmi meglepő. Mit is tehetnénk ellenük? Vajon a maguk idejében Pindarosz Püthói ódái,
Shakespeare Hamletje, Dante Új élete (Vita Nuová), Goethe Faustjának második része vagy
Flauberttől a Szent Antal megkísértése nem a homályosság bélyegét viselték-e magukon?
Szintézise pontos kifejezése érdekében a szimbolizmusnak összetett és archetipikus stílusra van
szüksége: makulátlan tisztaságú szavakra, biztos kohéziós elemekre, amelyek hullámzóan elenyésző
elemekkel váltakoznak, jelentőségteljes szóbokrokra, rejtélyes kihagyásokra, következetlen és
bizonytalan mondatszerkesztésre, hangzatosságra és sokszínűségre, s végül jó – egységesített és
modernizált – nyelvezetre, a Vaugelas és Boileau-Despréaux korát megelőző szép és friss és
szellemes francia nyelvre, François Rabelais és Philippe de Commines, Villon és Ruteboeuf nyelvére,
azon szabad írók nyelvére, akik hajlékony nyilaikkal mint holmi trák íjászok, céltáblájukká teszik a
nyelvet.
A ritmus: az ősi metrumok újraélesztése; tudatosan rendezett rendezetlenség; mint arany- és
bronzpajzsok kalapálása, pontos rím rejtett értelmű könnyedséggel; az alexandrinus sokféle, változó
sormetszettel; páratlan szótagszámok – hét, kilenc, tizenegy, tizenhárom – használata különböző
ritmikai kombinációkban összeadódva.

Engedelmükkel következzen itt egy rövidke KÖZJÁTÉK, melyet egy felbecsülhetetlenül értékes
könyvből merítettem: a Kis francia költészettanból (Petit traité de poésie française, 1872), ahol M.
Théodore de Banville kegyetlenül, mint Claros istene, óriási szamárfüleket biggyeszt Midas fejére.
Figyelem!
A darabban megszólaló személyek a következők:

A SZIMBOLISTA ISKOLA ÓCSÁRLÓJA
M. THÉODORE DE BANVILLE
ERATO

Louis Welden Hawkins:
G l ó r i á k, 1894.
Olaj, vászon, 61 x 50 cm.
Magángyűjtemény, Párizs

František Kupka:
Életelv, 1900–1903.
Színes tinta, 34 x 34 cm.
New York Public Library, New York


ELSŐ JELENET

AZ ÓCSÁRLÓ: Ó, ezek a dekadensek! Micsoda nagykéűp fellengzősség! Micsoda érthetetlen
zagyvaság! Milyen igaza volt a mi nagy Molière-ünknek, midőn azt mondta:

E képzelgő beszéd, mitől a szív dagad,
Abból a jellemzőből s igazságból fakad.[1]


THÉODORE DE BANVILLE: A mi nagy Molière-ünk két gonoszságot is elkövetett e sorokkal azok
ellen, akik a jó ízlés pártján állnak. Miféle jó jellemről beszél? Miféle igazságról? A lírai költészet
alapvető igazsága éppen a nyilvánvaló összevisszaságban, az eleven őrültségben, a szenvedélyesen
túláradó dagályosságban rejlik. A képek és a színek halmozása nem megvetendő gonoszság, a mi
irodalmunk nem emiatt fog elenyészni. Még a legrosszabb időkben, midőn látszólag kilehelte lelkét
(mint például az Első Császárság korában), akkor sem a terjengősség vagy a túldíszítettség ölte meg,
hanem az unalom. Az ízlés és a természetesség szép dolgok, de kétségtelenül kevesebb a hasznuk,
mint azt sokan hiszik, ha költészetről beszélünk. Shakespeare Rómeó és Júliája például az elejétől a
végéig olyan mesterkélt, affektáló stílusban íródott, mint ahogy a mi Marquis de Mascarille-ünk
beszél; Ducis fordításán ellenben a legszebb és legtermészetesebb egyszerűség süt át.

Giuseppe Pellizza da Volpedo:
Kelő nap, 1903–1904.
Olaj, vászon, 150 x 150 cm.
Galleria Nazional d’Arte Moderna, Róma


AZ ÓCSÁRLÓ: De a cezúra, a cezúra! Megszentségtelenítik a sormetszetet!
THÉODORE DE BANVILLE: 1844-ben közzétett figyelemre méltó űm vében, A modern iskola
prozódiájában Mr. Wilhelm Tenint megállapította, hogy az alexandrinus verssorok tizenkét
különböző variációban létezhetnek, kezdve attól, ha a sormetszet a tizenegyedik szótag után áll.
Később azt állítja, hogy a cezúra valójában az alexandrinus verssor bármelyik szótagja után
következhet. Sőt mint mondja, a hat, hét, nyolc, kilenc és tíz szótagú verssorokban is bárhol lehet
metszet. Akkor pedig menjünk még tovább: adjunk magunknak teljes szabadságot, és mondjuk azt,
hogy ezekben az összetett kérdésekben csak a fülünkre érdemes hallgatni. Az ember sohasem attól
semmisül meg, ha túl vakmerő, hanem ha nem elég merész.
AZ ÓCSÁRLÓ: Borzalom! Nem tisztelni a rímek váltakozását! Tudja-e ön, uram, hogy a
dekadensek még a hiátust is megengedik maguknak? Iszonytató, még a hiátust is!
THÉODORE DE BANVILLE: A hiátus, a versben egy szótagot alkotó dtiofngusok, és minden
egyéb, korábban tiltott dolog, mint például a hím- és nőrímek tetszőleges használata a zseniális költőt
ezer finom fogással vértezte fel, amitől költeményei változatosak, váratlanok és kimeríthetetlenül
sokszínűek maradtak. Persze az efféle iskolázott verseléshez valódi lángelmére és tiszta zenei hallásra
volt szükség, szemben a rögzített szabályokhoz hűségesen ragaszkodó középszerű írókkal, akik lám,
tűrhető verseket kreáltak. No de ki nyert akkor bármit is a költészet szabályok közé szorításából?
Csakis a fűzfapoéták! Csak ők!
AZ ÓCSÁRLÓ: Számomra úgy tűnik, mintha a romantikus forradalom…

Giovanni Segantini:
A rossz anyák, 1894.
Olaj, vászon, 105 x 200 cm.
Österreichische Galerie Belvedere, Bécs

Léon Spilliaert:
Á t k e l é s, 1913.
Pasztell és színes ceruzák, 90 x 70 cm.
Magángyűjtemény
THÉODORE DE BANVILLE: A romantika forradalma tökéletlen volt. Sajnálatos módon Victor
Hugo, ez a győzelemre született, véres kezű Herkules mégsem bizonyult eléggé forradalmárnak, és
egy sor szörnyeteget életben hagyott, akiket pedig kötelessége lett volna tüzes nyílvesszőivel lelőni!
AZ ÓCSÁRLÓ: Minden újítá sőrültség! A francia költészet csakis Victor Hugo követésével és
utánzásával váltható meg!
THÉODORE DE BANVILLE: Amikor Hugo felszabadította vaerselést, az ember azt hihette,
hogy az őt követő költők, akik okultak elődjük példájából, szabadok akarnak majd maradni, és
megpróbálnak maguk is felemelkedni. De ehelyett annyira beleragadtak a megszorításokba, hogy csak
azon versengtek, melyikük tudja Hugo stílusát – versformáit, szókapcsolatait és metszeteit – a
legtökéletesebben utánozni, és nem kerestek új kifejezési módokat. Így fordulhatott elő, hogy az egyik
igából a másikba hajtva fejünket, rabszolgák maradtunk: hogy a klasszikus szabályokat felváltották a
romantikus szabályok, a metszetekre, mondatokra és rímekre vonatkozó megszorítások; márpedig a
konvenciók (a krónikussá váló klisék) a költészetben – csakúgy, mint bármi másban – a halállal
egyenlőek. Merjünk végre élni! Merjük belélegezni a tágas ég szabad levegőjét szomszédunk
elhasznált lélegzete helyett, még ha ez a szomszéd maga az isten is!

MÁSODIK JELENET

ERATO (láthatatlanul): Banville mester, az ön Kis francia költészettana igen élvezetes olvasmány.
De az ifjú költők vért izzadnak, hogy megszabaduljanak a Nicolas Boileau által táplált
szörnyetegektől; önt szólították a becsület mezejére, de ön egy árva szót sem szól, Banville mester!
THÉODORE DE BANVILL E(révetegen): Az istenit! Elmulasztottam volna teljesíteni
kötelességemet mint rangidős lírai költő?!
(Itt a Száműzöttek szerzője panaszosan sóhajt egyet, és ezzel a Közjátéknak vége szakad.)

A prózai művek – a regények, elbeszélések, mesék és fantasztikus történetek – a költészethez
hasonlóan fejlődnek. A látszólag heterogén elemek egy pontba futnak össze: Stendhal áttetsző
lélekrajza, Balzac szertelen látomásai, Flaubert mondatainak ívelt kacskaringói, Mr. Edmond de
Goncourt modernül szuggesztív impresszionizmusa.
A szimbolista regény polimorfikus: néha csak egyetlen szereplő bolyong az ismerős környezetben,
hallucinációitól, kedélyállapotától megzavarodva úgy, hogy számára ez a zavarodottság az egyedüli
valóság. A magányos alak körül felbukkanó izgága lények – a maguk megrögzött gesztusaival,
árnyékos körvonalaikkal – a főszereplő számára nem többek puszta ürügyeknél arra, hogy különböző
benyomásokat és gyanús feltevéseket keltsenek benne. Ő maga is csupán egy tragikus vagy komikus
maszk, a tökéletesnek és ésszerűnek tűnő társadalomé. Máskor egész tömegek a szereplők: miután
felszínesen megérintik őket a környező hatások, váltakozva hol fellángolnak, hol értetlenül
megtorpannak, s befejezetlenül hagyják a megkezdett cselekménysort. Időnként egyéni szándékok is
meg-megjelennek; vonzóknak tűnnek, összefonódnak, egy cél felé látszanak irányulni, de akár elérik,
akár nem azt a bizonyos célt, primitívségükből adódóan elemeikre hullanak szét. Néha mitikus
fantazmagóriák kelnek életre, az ősi Demogorgon vagy Beliál, a kabirok vagy a nigromanok,
hivalkodó jelmezbe öltözve megjelennek Caliban sziklája csúcsán vagy Titania erdejében, s
barbitonjaik és octochordjaik mixolíd hangnemű dallamait zengetik.
A naturalizmus együgyű módszerét megvetve – amelytől Zola is csak rendkívül ösztönös írói
vénájának köszönhetően menekült meg – az impresszionista-szimbolista regény erősen a szubjektív
torzításra épít, mégpedig a következő axióma tudatában: a művészet az objektívben csak egyetlen
egyszerű, hihetetlenül szerény kiindulópontot találhat.

Józef Mehoffer:
A Wisla folyó Niepolomice mellett.
Olaj, vászon.
Muzeum Narodowe, Krakkó

Jens Ferdinand Willumsen:
Napsütés a parkban, 1904.
Olaj és tempera, 194 x 169 cm.
J. F. Willumsen Múzeum, Frederikssund

Witold Pruszkowski:
H u l l ó c s i l l a g, 1884.
Olaj, vászon.
Muzeum Narodowe, Varsó